Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, 
szorong a száj, remegve egyre szédül, 
mint szélhimbálta, imbolygó virágban 
a léha szív, és mintha súlyos áram 
érintené, alél a test, s a szem már 
a drága szempár csak mereng a csöndben, 
mint ismeretlen tengerfenéknek alján 
két gyöngyszem. 

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, 
míg oldja-bontja zászlóját a láz, 
hogy mint a szél, a szálló angyalok, 
sehol se, mégis mindenütt vagyok, 
hogy szinte már szeráfi lendülettel 
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, 
mint angyalok, kik parttalan terekben 
keringnek. 

S már nem lehetne könnyed metszeten 
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, 
az idegekben érlődő halál 
árnyalja kezem tartását s a szám. 
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom 
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz 
égessen át, hogy csontomig lehasson 
a varázs. 

A drága, drága révülés, amelyben 
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, 
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, 
mint csillagok közt hulló csillagok! 
Csak mély verése ér most, mint a tenger, 
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, 
ha sírok is, mint sír a tengerekkel 
a kagyló. 

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, 
és máris részeg tőled minden érzék, 
kit oly hiába, nyugtalan kerestem, 
hozzám találsz az áldott szédületben, 
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? 
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol 
egymásba, egymásnak felelve, mint két 
tiszta sor! 

Megbocsátom

Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanusításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam-fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom,
hogy szüntelen kedvembe jársz
s már nem tudom, mi ejt karomba:
odaadás, vagy megadás,
neked még azt is megbocsátom,
hogy már e csöpp kétség miatt
még selymes szóval símogatni
rendelt sorom is vádirat,
neked még azt is megbocsátom,
hogy tiszta vagy, mint... Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tisztaságod
csak úgy hiszem, ha piszkolom,
mert égi már e tisztaság, hogy
földibb legyen - szennyezni kell.

Neked még azt is megbocsátom,
hogy megcsallak valakivel.

Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Simon István : DIÓHÉJBAN

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.
Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.
S ha gyógyul a seb, már
keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.
Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.
Megéri, hogy titkomért felnyiss,
ott a négy sértetlen rekesz,
vagy hajíts el, ha velem nem bírsz,
kínlódva inkább ne szeress.

Szép Ernő : Emlék

Az életet barátom szétszórja itt az
élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az,
hogy én itt voltam,
Már minden igazságnak, mely itt
jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s
magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem,
gyanítom, várom
Hogy a boldogság fog majd egy
reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint
tavasz jön, visszajönni
És minden szépre fordul s azt
hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a
felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség
fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint
álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így
volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s
virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel
kóboroltam.
S mégis mindig és mindig az
emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük
színházba, háborúba.
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni,
jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ.
Egyetlen.
Hogy ríttam volna gyáván:
emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: álom! téboly! nem
igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a
sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét
felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz
közöttük különbséget
Ahogy tünnek mind a nagy porban,
alkonyattájban.

Keresztury Dezső : Rímek

Te voltál a táj,
mit szemem meg nem únt még;
te vagy a szabály,
melytől nem szabadúlnék;
te voltál az éj,
amelyben megmaradtam,
te vagy a veszély,
mely áldássá lett rajtam;
te voltál a kin,
amit örömmel vártam,
te vagy a kinin,
mely meggyógyítja lázam;
te voltál a szó,
mely megoldotta nyelvem,
te vagy a bíró,
kit igaznak ismertem;
te voltál a kút,
mely mindig újraéled,
te vagy a kiút,
ha bekerít az élet;
te voltál a vad,
mely hozzám szelidült csak,
te vagy a szabad
szél, mely, ha tetszik, elhagy;
te voltál a seb,
mely elfolyatta vérem,
te vagy erősebb,
ha nincs ki megsegéljen;
te voltál a kör,
mely izzó fegyelembe,
te vagy a gyönyör,
mely kötöz szerelemre;
te voltál a tű,
mely sebeim bevarrta,
s te leszel a fű,
mely nyomom eltakarja.