Szép Ernő : Emlék

Az életet barátom szétszórja itt az
élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az,
hogy én itt voltam,
Már minden igazságnak, mely itt
jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s
magamról nem beszélek.
És képzelem még mindig, sejtem,
gyanítom, várom
Hogy a boldogság fog majd egy
reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint
tavasz jön, visszajönni
És minden szépre fordul s azt
hajtom: álom, álom.
Én mindennap megnéztem a
felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség
fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint
álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így
volt jó nékem.
A felhők pártján voltam s
virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel
kóboroltam.
S mégis mindig és mindig az
emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük
színházba, háborúba.
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni,
jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ.
Egyetlen.
Hogy ríttam volna gyáván:
emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: álom! téboly! nem
igaz semmi!
De ez mind annyi volt mint mikor a
sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét
felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz
közöttük különbséget
Ahogy tünnek mind a nagy porban,
alkonyattájban.

 

 

Megosztás a facebookon